KÉZMŰVÉSZETI GALÉRIÁK A NÉPRAJZI MÚZEUM RENDEZÉSÉBEN

A 19. században a múzeumok egyrészt a gyarmatosítás; másrészt a nemzetté válás építő-kizsákmányoló szolgálatában álltak. Mindamellett hirdették a nyugati kultúra nemzetközi és a hazai tudomány nemzeti dicsőségét. A múzeumok történetének ebben az időszakában a begyűjtött tárgyak kiszakadtak eredeti környezetükből és egy raktározó emlékezet ereklyéi lettek. Voltak bár egy magas kultúra letűnt korszakának hordozói vagy egy természeti nép kulturális örökségei, mind-mind az európai kultúra által „kitalált" múzeum építőkockáiként viselkedtek. A nemzetté válás szolgálatában a múzeumok a saját kultúra népi, vidéki, falusi, paraszti múltját is felfedezték. Szisztematikusan gyűjtötték a vidék tárgyait, emlék-képeit, majd szabályosan, ipari módon feldolgozták azokat. Ez történt a magyarországi múzeumok amolyan mitikus - nem is túl régi - múltjában, még a 20. század végén is.

Amikor azt halljuk, hogy az amerikai vagy az ausztrál őslakosok visszakérik a múzeumba emelt múltjukat, némi túlzással azt is állíthatjuk, hogy hasonló gesztust várnak itthon, Magyarországon is a vidék múltra fogékony „őslakosai". Az 1960-as években a természeti táj, az 1970-es években az épített örökség, az 1980-as években a muzeális gyűjtemények, az 1990-es években a közösségi terek, végül az ezredfordulón a szellemi örökség folklórja is védendő lett globális világunkban. A világméretű örökséggyártásban különleges figyelmet kaptak a lokális tartalmak. Ma már kulturális örökség lehet a pozsonyi kifli, a Budapest-szelet, de egy-egy illat, szag és látkép is, amit egy közösség magáénak érez. Az örökségtér jelenre szabott feldolgozása és bemutatása kortárs közösségi élményünk.

Az archívumokban található képek, események, tárgyak feltárása viszont a múzeumokra, mint intézményekre szabható munka. Ahhoz, hogy a közösségek merítsenek, majd használják, felhasználják a múlt rendelkezésre álló örökségéből, szükséges ezeket megmutatnunk. A globalizációval „faluvá" zsugorodott a világ. Miközben a helyi közösségek is - érezve a kihívásokat - új erőre kaptak. Ennek a metaforának az apropóján elképzelhetünk egy olyan virtualizált falut és egy olyan virtualizált múzeumot is, ahol talán mód nyílik arra, hogy a raktárba zárt tárgyakat, dokumentumokat, tényeket és képeket kiszabadítsuk az archiváló emlékezet fogságából. A Néprajzi Múzeum ezért a kézművészet tárgyait, a hétköznapok artifact-jait állítja most színpadra Kapolcson, Vigántpetenden. Kérjük ezért a közönséget, legyenek a „helyre tett tárgyak" rajongói; a vajköpülők, a tokmányok, a tükrösök és a falvédők aktív nézői, a muzeális értékű körhinták kipróbálói, a céhes emlékek emlékezői.

A kiállítások azonban csak statikus kulisszái a tárgyaknak. Ahhoz, hogy megértsük, szükséges helyzetekbe is hozni őket. A Néprajzi Múzeum Kézművészeti Galériái a kapcsolódó programokkal, a múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, a zörejkoncertekkel és az előadásokkal segítik a tárgyak, de még inkább a tárgyak történetein keresztül az őket használó emberek megértését. Külön ajánljuk figyelmükbe a DocuArt és a MADE (Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete) etnográfia, antropológiai válogatását a közelmúlt legizgalmasabb filmterméséből.

Őrségi, ősrégi kosarak, szevasztok!

Dunántúli tükrösök, szevasztok!

Tiszántúli tokmányok, szevasztok!

Felvidéki falvédők, szevasztok!

(Bëlga folklór)

A Néprajzi Múzeum
emlékraktározó közmunkaközössége

A NÉPRAJZI MÚZEUM KÉZMŰVÉSZETI LETÖLTHETŐ PROGRAMJA (pdf)