Szokták mondani, hogy szép dolog a tiniszerelem, de általában nem tartós. Ennek a sztereotípiának mi eleget téve a középiskolás évek után nem sokkal, külön folytattuk az életünket. Ez a külön annyira jól sikerült, hogy évekig nem is láttuk egymást, míg egy napon újra összefutottunk. Azt hiheti a mesékben élő olvasó, hogy itt jön képbe Kapolcs, de egyelőre csak egy ártatlan borozásnál tartunk a Balatonnál.
2016-ot írtunk, amikor egy pályázat révén elnyertem azt a lehetőséget, hogy tudósítsak a nyári rendezvényekről a Balaton körül. Nem szerettem volna egyedül menni a Völgybe, mert legjobban ezt a fesztivált vártam, viszont a potenciális sátortársam váratlanul lemondta. Itt jött képbe a rég nem látott volt szerelem, akitől ad hoc jelleggel megkérdeztem, hogy nem tartana-e velem, szigorúan baráti alapon (és persze, hogy segítsen sátrat állítani). Elmentünk hát a Völgybe és az eredeti sátortársamtól kölcsönkapott lowbudget sátorban ért minket éjszaka életünk eddigi legnagyobb esőzése. Az elején még reménykedtünk, hogy nem ázik be a sátor, de konkrétan olyanok voltunk, mint az ürgék a lyukban. Szerencsére a kempingnek volt egy jurtája, ahova éjszaka bemenekültünk csurom vizesen.
A hely olyan volt, mint egy menekült tábor, megázva és sárosan próbált mindenki egy kis száraz helyet találni magának. Egy kisebb raklapon mi is kaptunk helyet, ami eléggé hasonlított a Titanic kultikus jelenetéhez, és azt hiszem nálunk is a férfi főhős járt rosszabbul. Sajnos nekem minden ruhám átázott, sőt a hálózsákom is menthetetlen volt, így kénytelenek voltunk egyen osztozni. Mondanom sem kell, hogy egy közös hálózsákban elég nehéz távolságtartónak lenni, amikor konkrétan a túlélést várod attól, hogy a másik testhőmérsékletével melegítsen. Nyilvánvalóan körülöttünk csak párok száradtak a jurtában, ezzel is fokozva a fesztültséget… Persze az egész nem illene bele egy hollywood-i katasztrófafilmbe, de öt év különlét után az ember furcsán érzi magát egy ilyen helyzetben.
Hogy mikor jött az a pont, hogy ez több puszta sátrazásnál? Ott ültünk a Ferde Kempingben a sátrunk mellett és néztük Kapolcs fényeit, miközben valahol alattunk a Csaknekedkislány zenélt. Megszólalt a Tihany című számuk (ahol egyébként a legelső randink volt annak idején). Miközben megbeszéltük mi történt köztünk régen, mi volt azóta külön, a háttérben csak ennyi szólt: „Van egy vaksötét utcarész Tihanyban, ott megcsókolhattalak volna, de kihagytam.” Ezután mondhatni minket szó szerint összemosott az eső…
Azóta minden évben visszamegyünk, hogy a Völgyben ünnepeljük az évfordulónkat kettesben, elbújva a világ elől egy szalmabálán ücsörögve. Csabi alapjáraton műszaki ember, korábban távol állt tőle ez a természetközeli lét, de kellemes kihívásnak tekintette. Én imádom a
táborozásokat és a kirándulásokat, de valószínűleg nélküle teljesen elvesznék. Az ő rátermettsége, és az én szervezőkészségem adja a fesztiválozásunk magját, amely a Völgyben szökkent szárba és virágzik a szívünkben ma is. Sokat kirándulunk és utazgatunk most is, bár a szállást azóta gondosabban választjuk meg. Idén szeretnénk völgymunkásként „évforduló-hetet” tartani.
Még az első alkalommal Ferenczi Gyurival készítettem egy interjút a Művészetek Völgyéről, amikor is ezt a tanácsot adta nekem: „Semmit ne akarjál megtapasztalni vagy átélni, csak járkálj körbe-körbe, maradjál jó sokáig fönn, és hagyjad, hogy történjenek a dolgok.” Azt hiszem mi már akkor megfogadtuk ezt és éljük ezeket a szavakat ma is.
