Palya Bea szubjektív - A kilencedik

Megpróbáltam délután pihenni egy kicsit, még az utolsó nagykoncertem előtt. Lili viszont labdázott itt az udvarban anyukámmal, és annyira nevetett, hogy egy idő után én is elkezdtem nevetni a kislányhangba oltott Janis Joplin-féle reszelős sikításokon. Tíz napja vagyunk itt a Völgyben, Lili hihetetlen sokat nyílt és teljesedett. Mi is. Gazdagság van, enyém ez a sok kincs, az emberek melegsége, a zenék, a szavak, a hangulatok…
Tegnap a Slam Poetry esten elámultam egykori tanítványom, Horváth Krisfóf SzínészBob beszédétől. És egyáltalán, tőle. Szemtelen és pontos. Na meg az a time, ami benne van, kegyetlen, ahogy variálja  a ritmusokat, és minden sor jól szól, és még jelent is valamit…
Előtte még fél órával a felhős eget kémleltem, néztem a vonuló felhőket, s vártam heringesen sokadmagammal egy szűk kis sátor alól ki-kikukkantva, hogy elálljon az eső. Aztán egy rovid időre csatakos rocksztár lettem a Blue sPot Caféval, énekeltük hangosan, hogy Szabad élet, szabad madár, jaj de széééép ki szabadon jár, na igen, az a kamaszkoromban rongyosra hallgatott Muzsikás kazetta ugye, de most a dalok itt rockos-blues-osan szólnak.
Aztán vissza az udvaromba, arra a drága helyre, ahol mindenki úgy szeret lenni. Jönnek a mindenféle zenészek meg az írók meg a színészek meg még mások, hozzák ide a Palya-udvar színpadára, amijük van, és akkor ölelgetnek, puszilgatnak, mondják sokszor és folyton, hogy mennyire örülnek, hogy itt játszanak, és én háziasszonyos elégedettséggel gurítom kielégült kacajaimat, mint Tersánszky Józsi Jenő egyik regényében az az asszony, hát hiába, szeretik azt, amit kifőztem…