Palya Bea szubjektív - Az ötödik nap

"Álltam a színpadon egyedül, és arra gondoltam, egy hosszú, jóleső és finom hanggal kezdek, érkezzen csak a lelkem ide, vagyis dehogyis, szálljon inkább el. Tele volt az udvar, már megint jöttök és kinyitjátok magatokat, nem tudom szavakkal elég jól elmondani, hogy mennyire meghatódom ettől. Az Egyszálének dalai közül most az anyás rezgett bennem nagyon. Egy csokorba szedtem még mellé a korábbi, anyunak írt dalaimat, sőt, mivel összevesztünk előtte (anyu, kérlek fogadj már el olyannak, amilyen vagyok…), még az is idekerült, hogy Sometimes I feel like a motherless child… Sokkal több melegség és szeretésre való hajlás lett bennem a dal után, mint előtte. Megpuhította a szívemet az ének. És akkor a végén nagyapám énekelte azt a bizonyos töredéket szalagról, amit én fejezek be, mert nem maradt meg, csak másfél versszak. Nekem az a dolgom, hogy tovább vigyem. Soha ilyen pontosan és mélyen nem éreztem még őt magamban. Hát puha szívvel ez is könnyebb volt. De a végére jött az igazi ellágyulás: a Rózsa című dal alatt Lilit már nem lehetett visszafogni, feljött a színpadra, elkérte – pontosabban kitépte a kezemből – a mikrofont, énekelt a maga kis csipogós nyelvén, majd, amit még életében nem csinált, odament tudatos kis lépésekkel a balkáni nagydobhoz, és, mint aki már évek óta dobol, rutinosan kézbe vette a verőket, a bumszlis bot a jobb kezibe’, a pálca a balban, és bumm tak, bumm tak, lekísérte anyát…
Elolvadtunk."

Palya Bea