Szomszédolós Kaláka Versudvaros

Tegnap rendhagyó versműhelyt tartottunk: először ugyanúgy verset írtunk, mint normálisan, attól eltekintve, hogy köztünk ült Harcsa Veronika is. Szabó T. Anna Nem lenni című verse nyomán listát kellett szerkesztenünk, azokról az apróságokról, amiket nem fogunk csinálni, amikor már nem élünk:

Nem átugrani a patakon apaként, hogy a fiam előtt felvágjak,
Nem hadonászni a fakarddal gyermekként, hogy apát s anyát felvágjak.
                                                                                                   (Harmath Péter)

Nem kérni dupla adag erős paprikát a sparheltes lepényre, majd jól megbánni.
Nem pipiskedni a toi toiban, hogy még véletlenül se érjek semmihez.
                                                                                                    (Hadik Andrea)

Nem számolni a macskalépcső fokait,
Nem behúzni a hasat, amikor fotóznak.
Nem fújni le a porcukrot a túrós rétesről.
                                                                                                    (Hrivnák Orsolya)

Nem unni erősen a kuncsaftot.
Nem szót fogadni, hetedjére sem nem szót fogadni.
Nem bővíteni a láthatárt családon túlra.

Nem igazgatni műhajunkban a művirágot.
Nem csorgatni nyálas baracklevet a patakba,
Nem nyalni gépi fagyit a forró aszfalton ücsörögve.
                                                                                                     (Lackfi Dorottya)

 

Amikor ezzel megvoltunk átvonultunk a Harcsa Veronika Udvarba (már az átvonulás is különleges volt: közben csöndben (ez nem mindenkinek sikerült) nézni kellett a járókelőket olyan szemmel, hogy miket csinálnak éppen, amit nem fognak, ha már nem lesznek, ebből újabb nem lenniket kellett írni.)

Az énekworkshoposok Veronikával dalt szerkesztettek a nem lenni sorokból, amíg mi feldolgoztuk az úti tapasztalatainkat. A végén összehoztunk egy közös produkciót: a workshoposok alánk énekelték, és dúdolták azt, hogy nem, nem, nem, mi pedig feléjük mondtuk az új nem lenniket, néhány sort el is énekeltek nekünk. Aki nem tudja elképzelni, hogy ez hogy működött az gyúrjon össze fejben egy gregorián szerzetescsapatot, és egy indián törzset, kb. hasonló eredményt fog kapni.

A délutáni versimpró vendégei Pion István, költő és slam poetrys, és Szabó Attila zenész voltak. Pion Istvánról megtudhattuk, hogy a családja a Szudéta-vidéken élt, de el kellett menekülniük a háború miatt, a nagymamáját egy kredencbe szögelve, az apját pedig csempészek hátán (akkor még kicsi volt) hozták Magyar országra. A történelem, a régi helyszínek, és a családi múlt fontosak Pion István költészetében. Annyira, hogy a kötetének a megjelenése előtt körbekérdezte az egész családját, hogy ki mire emlékszik a régi történetekből. Ebből a kutatómunkából aztán, saját bevallása szerint nem használt semmit: mindenki máshogy emlékszik, és nem lehet kihámozni a valóságot, a versekben végül csak a saját emlékeivel dolgozott.

A költészet múltja, vagyis a már megírt klasszikusok éppúgy foglalkoztatják a verseiben Istvánt, mint a saját múltja (erre elég példának felhozni a "lehunyja sok szemét az újépítésű lakótelep" kezdetű versét). A laza hozzáállása olyan témákhoz, mint a történelem, meg a klasszikusok,sok embernek tetszik: "volt már, hogy a közönség együtt mondta velem a verseket." mondta István. Tanúsíthatom, hogy az itteni közönségnél is nagy sikere volt!

A műsor második felében Szabó Attila az A malomnak nincsen köve, mégis lisztet jár kezdetű népdalt dobta be improvizációra, itt vannak a keletkezett változatok:

Pion István:

A csajomnak nincsen csöve, 
mégis füstölög.
Nekem viszont van egy csövem
abból lett kölök.
A gyereknek nem nőtt szája 
mégis ordibál
Az anyósom kombinétlan, 
mégis kombinál
S lehet hogy már elfogytak a
gyárban a csövök,
Nekem viszont van még csövem,
én azzal ölök.

Lackfi János:

Az epémnek nincsen köve,
mégis nagyon fáj
Húzzad ki a kést belőle,
meggyógyul a máj
Addsza rózsám a szikémet,
az lesz a kardom.
Eladom én minden szerved,
szíved megtartom.
Úgy szeretlek, majd megeszlek,
hiszed nem hiszed.
Egész nap csak nézegetem
szíved a polcon.

Ezennel jelentem, hogy a fesztivál kezd vadulni: tegnap este beregisztrálhattuk az első bűntényt az Udvarban. Valaki ugyanis biciklivel, és nem elhanyagolható véralkoholszinttel felszerelkezve tartott az Udvar mellett parkoló autók irányába, a 90 fokos lejtőn lefelé. Ebből mi már csak annyit láttunk, hogy a rendőr krétával rajzolgatja, hogy a felfordult bicikli, és a kitört indexlámpa között hány méter van, úgy emlékszem 9,2 volt, ami nem semmi, főleg ha repülve tesszük meg...

 A történetben mégis az a legszebb, hogy a biciklis egy újságíró volt, aki hozzánk jött volna sajtózni. Az ajkai kórházból kaptunk egy hívást, hogy az interjú elmarad.

Az ötödik napnak is vége, eddig ezen a napon szedtük össze a legtöbb szemetet, aminek örülünk: ez azt jelenti, hogy sokan voltak...